Mér’ kell? Mér’ kell?

Ez a blog már jóideje működik, mégis kevesen tudják, valójában mit jelent a fenti mottó és azt, hogyan is alakult ki. Régen írtam, most nincs is "alapanyag", így egy kis tölteléknek jó lesz ez a téma.
Ez a történet tavaly egy győri, ikva utcai panellakásban, az akkori albérletünkben esett meg. Öten voltunk négy szobában. Nagyon szép albérlet volt, igyekeztünk is rendben tartani, nem volt az öt fiúhoz képest nagy rendetlenség és kosz.
A történethez hozzátartozik, és fontos része a szemeteskuka, ami nagyon kicsi volt, és már rögtön az év elején eltörte valaki. A vödör – míg nem mentünk oda -, az egyik konyhaszekrény ajtajára volt rögzítve, és annak nyitásakor a felhasználó elé nyílt, aki ezután a szemetét minden nehézség nélkül a tárolóba helyezhette.
Általában ilyen helyeken (nem családban) bevett szokás, hogy a szemetest csak akkor ürítik ki, ha abba már egy tűt sem lehet beledobni. Kis társaságunk több tagja, úgy gondolta, hogy ha a tűt már nem lehet beledobni, akkor egy tejesdoboz még biztos belefér. Így hárították egyre tovább a szemetesürítés felelőségét, amit a kis vödör nagyon nehezen viselt, és letört az őt tartó ajtóról.
James - aki miatt asszem ez bekövetkezett -, megígérte, hogy a következő héten megoldja a problémát, és kedves barátai, újra kényelmesen dobhatják a szemetet a konyha egyetlen vödrébe.
Mint később kiderült, ezt már csak a következő lakók érhették meg.
Az ilyen kukák úgy működnek, hogy a szekrényükben van egy zsinór. A zsinór egy műanyag segítségével megfelelő irányba húzza a vödröt, ami az ajtón levő zsanéron kifordul a nyitogató elé. Mivel a zsanér letört a kuka a szekrényben marad minden alkalommal, a zsinór és a műanyag pedig belelógott a vödörbe.
Az albérlet lakói nap mint nap tömték a szemetest és néha nem vigyáztak arra, hogy a zsinór a műanyaggal, ne maradjon a kukában.
Ennyi bevezetés után jöjjön a lényeg:
Egy szép estén mindenki a tévé előtt döglött, én pedig a konyhában sertepertéltem, mert talán éppen én voltam a soros a mosogatással. Kidobtam a morzsákat és láttam ám, hogy tele van a vödör. Gondoltam rendes leszek, és úgyis régen vittem le a "szennyest", kinyitottam a szekrényt, hogy összekészítsem a zsákmányt. Ekkor a fent már említett két dolog adódott össze:
Tele volt a vödör, de még "fért bele" és a zsinór a műanyaggal is a szemét közt volt.
Próbáltam csöndben elintézni a dolgot, de amikor a joghurtos doboz félig lenyalt teteje és a banán héja közé szorult az ujjam, először, csak sok áááááááá-t kiáltottam, utána pedig csak azt tudtam hangosan ordibálni, hogy:
Mér’ kell? Mér’ kell?
Odaálltam a nappali ajtajába és mindenkire kérdően néztem, miközben folyamatosan ordítottam:
Mér’ kell? Mér’ kell?
Kedves barátaim pedig csak nevettek egyre jobban, ami engem még jobban felhúzott.
Ennyi maradt meg az aznapi eseményekből. Már a pontos napját sem tudom. Mindenesetre egy örök emlék marad. A kétszavas kérdő mondat pedig mindig azt fogja kifejezni – amit már akkor is gondoltam -, hogy megint azért idegeskedek, mert egy ember nem tudott gondolkodni.

u.i.: Később azért a szemetet levittük közös erővel.