Megszakítjuk adásunkat

Valakiknek igazuk volt és a „divatos hülyeségek” téma nem eléggé folyamatos adatgyűjtés szempontjából, mint ahogy azt gondoltam. Szóval ezentúl megszakítom pár saját élethelyzettel ezt a csodálatos sorozatot.

A mai nap nem fog a legjobb napjaim közé tartozni. Korán keltem, de mégsem voltam morcos. Örültem annak, hogy „ki korán kel aranyat lel”. Mint később látszani fog ez csak olyan fekete arany volt.
Úszni indultam 8 óra fele, az évszakhoz képest szép idő még majdnem mosolyt is csalt az orcámra, de miután az öltöző bejáratánál megint megláttam azt a morcos nénit, szerintem még a rokonaimnak is elment a kedve az élettől. Pedig mindig próbálok kedves lenni vele, mosolyogva megköszönni, hogy biztonságos helyre helyezi a táskámat és a cuccaimat. A szokásosnál hidegebbnek éreztem a vizet is, nem volt kedvem már úszni sem. Ráadásul begörcsölt a lábujjam is, de azért próbálkoztam. Kifelé, újra a morcos nénit láttam utoljára…
Mondhatom hogy hullámzó volt a hangulatom, mert az úszás utáni kávé és a vendéglátóegység hangulata (olyan lepukkant, hogy már jó), na meg persze a barátok jelenléte kicsit feldobott.
Lehet, hogy azért is voltam ilyen hangulatban, mert reggel megjött. (Az ösztöndíjról beszélek, és ez persze sosem elég.)
Egy karika a városban, és már a koleszban is voltam, ahol egy-két e-mail - hogy jól dolgoztam -, és egy forró zuhany újra feljebb tornázta a kedvemet.
Neki is láttam, folytattam az éppen aktuális weboldalamat, egész jól haladtam vele, de be kellet fejeznem, mennem kellett órára. Ilyenkor fölmegyek a barátokhoz előtte, értesülök a legújabb hírekről. Meg is mutattam nekik a művemet. Még le sem tudták szólni, amikor én már láttam, hogy nem alkottam maradandót. Más monitorján nagyon csúnyán mutatott. Óra előtt még ért egy pár esemény, ami megint elvette az életkedvem. Ezt általában annak tudom be, hogy másnak is megjöhet. Most mégis kicsit felhúztam magam.
Órán megkaptuk a zéhát. Mondanom sem kell, hogyan sikerült, bár számítottam rá. Az egészben mégis volt valami idegesítő.
Mint tudjuk, az egyetem egy átlag diák számára digitális. Vagy megvan a vizsga, vagy nem. De vannak egyes mangalica face-ek és társaik, akik képesek azért csontig benyalni, hogy hármas helyett négyest kapjanak. Szó szerint csontig, hiszen amikor megbeszélték a tanárral a jobb jegyet, alig tudta kihúzni a tanár hátsójából az amúgy nyalástól már fényes nyelvét.
Mire a seggnyalók jópofizásától elkezdtük a következő anyagrészt, eltelt a fél óra. Ráadásul utána még a programom sem működött. Nem sok értelme volt az órának.
A teszkóban már nem idegesítettem tovább magam. Valahogy ez Murphy törvény, hogy a teszkós nénik akkorra időzítik a saját vásárlásukat, amikor éppen sorra kerülnék. Grrrr!
A mondás is azt mondja: „Minden rosszban van valami jó.” És milyen igaz.
Hazafelé a buszon egy félig tragikomikus esemény megnevettetett. Egy autó nem adta meg az elsőbbséget és akkorát fékezett, hogy én is felemelkedtem az ülésből. Mellettem állt egy nagydarab srác, aki akkor lendületet vett, hogy a busz feléig elfutott, utána pedig a hátán csúszott a sofőrig. Még jó, hogy nem lett bajunk.
Alig bírtam visszatartani a nevetést. (Utána ő is nevetett.) Végül az egész napot feledve mosollyal a számon léptem be a kolesz kapuján.
Jó lesz holnap új lappal kezdeni…