Elhagyom a várost

Egyszer, egy szép napon, tudom, hogy elhagyom
A várost, ahol élek.
Mindent itt hagyok, mit Győr, Ikva utca 26 negyedik emelet 17-es ajtó*** adhatott,
Igen, holnap, holnap indulok.

*** Hadarva, hogy beleférjen a ritmusba

A fenti sorok jutottak eszembe pár napja, amikor már nem volt menekvés, egyre biztosabbnak látszott el kell költöznöm Győrből.
Ma megtörténik a hazautazás és már látom magam kívülről, hogy kicsit szomorú arccal a szürke tájra kinézek a kicsit tükrös busz ablakán, amin kívülről esőcseppek gurulnak lefelé. Fülemben zene szól, csak azt hallom. Tisztára, mint egy videóklipp.
Igen, kicsit szomorú vagyok, mert azért mégis több, mint öt évet töltöttem "egyedül" egy nagyvárosban, sokszor csak magamra utalva. Megtanultam nagyjából önállóan élni és intézni a dolgaimat.
Most pedig hazamegyek, megpróbálok visszailleszkedni a családi fészekbe úgy, hogy közben minden megváltozott, felnőtt lettem.
Hú de komolyra sikeredett ez. A szomorúság persze nem olyan nagy, és a felnőttség sem olyan komoly. Hogyan is lenne komoly, mikor tegnap a James-szel még lefekvés előtt is olyanok voltunk, mint a óvodások, de legalább jól éreztük magunkat. Mündaszar! :-D (De ezt majd egy másik postban).
Jó dolog is van ebben.
És ami a végén nagyon jólesett:
Tegnap elmentünk a főbérlőhöz. Kedves volt tőle, hogy azt mondta, hogy nagyon jó albérlők voltunk, nem is kíván jobbat. De nem is ez volt a legjobb. Hanem megint közösen csináltunk négyen programot. Újra – ha kis időre (egy órára) is de – együtt voltunk, James, Homare, Laborde Valeres és én. A kocsiban beszélgettünk, egyetértés volt és olyan szeretetféle. Szerettem azokat az időket, amikor közösen söröztünk, mentünk ide-oda, oldottuk meg sorra a problémákat. Például amikor még a másik albérletből együtt mentünk el a VidaNet-hez internetért. Nem azért kellett több ember, mert marokban kellett cipelni az internetet hazáig , csak úgy, mert milyen jó is az, amikor nem vagyunk egyedül.
Szóval jó volt ez az ~5 év, összecsiszolódtunk, és most elválunk. Én most, a többiek két hónap múlva. Szomorú ez, de sajnos ez az élet rendje, van amikor el kell válnunk, hogy utána a későbbi találkozáskor jobban tudjuk értékelni egymást.
Köszönöm Nektek, nagyon köszönöm, az élményt, a bosszúságot, a szeretetet, és persze a 'mér kell érzést. Hiszen enélkül ez az írás sem kerülne napvilágra.
Végül egy személyes üzenet Gabbancs NagyÚrnak: Ez a post már egy másik post, mint amire annak idején azt hitted, hogy ez az utolsó. Lényeg, hogy még az előzőt sem olastad.

Mindenkinek kitartást, nagy kalappal az államvizsgákhoz, és jó egészséget kívánok!